A Pán

A pán szó (Πάν) görög jelentése „minden” később mégis a világmindenséggel azonosítják.

Ám a Pán nem tekinthető olyan istennek, aki a legfőbb hatalomra törekedett. Születési történetek elbeszélései alapján a fiatalabb istennemzettségbe tartozott. Bár az isten nevének hasonló hangzásán kívül, nincs hozzá semmi köze. Alighanem minden istennemzettségnek megvolt a maga Pánja, hiszen már Zeusz barlangjában volt egy Pán, Arkasszal együtt, Zeusz és Kallisztó fia volt. Nagy költőnk és mitológusunk, Aiskhylos két pánt különböztet meg: egy Zeusz-fiat, Arkasz ikertestvérét, Kronosz-fiat. A különféle Pánok megkülönböztetése összetett neveikben is kifejezésre jut: mint pl. Titanopan, Diopan, Hermopan; mindig az apjuk neve szerint, vagy Aigipan „kecskepán”, amikor nem akarták megjelölni a szüleit.

Nem vágyott az Olümposzra, sokkal jobban érezte magát az arkadiai vidék egyszerű juhászai, vadászai és méhészei között. Pán nem szereti ha megzavarják.

Hermész gyermekének egyedüli apja tudja pontosan hogy ki is az anyja valójában. Néhányan úgy vélik egy nimfa, míg mások: Penelopét említik. Ő görög isten, az erdei tisztások és hegyi legelők védő szelleme, kinek tisztelete Arkádiából terjedt el nemcsak a szárazföldi Görögországba, hanem Kis-Ázsiába és a szigetekre is. Homeros szerint Hermestől és Dryopsnak egyik leányától származott, mások szerint Zeustól és Penelopétól. Már születésekor olyan sajátságos alakú volt (szarvakkal, baklábakkal, farkkal és szőrösen), hogy még saját édes anyja is megriadt tőle, de Hermes karjaiba vette és az Olimpusra vitte, ahol az istenek nagyon megörültek a furcsa alakú jövevénynek.

Majd ismét a földre bocsátották, ahol az erdőket és berkeket vette hatalmába. Ott védi és őrzi a nyájakat (Nomios), vadászik az erdők vadjaira, jó szerencsét hozva a vadásznak (Agreus), körüljár a nimfákkal, akiknek táncaiban részt vesz. De nemcsak ily szelíd szerepe van. A pánik szó is az ő nevéből ered, és azt a hirtelen, ősi félelmet írja le, amelyet például akkor élünk át, amikor valaki hírtelen behatol egy nyugodt helyre, ahol éppen az isten pihen. Mint az erdő titokzatos homályának és a fasudarak zúgásának megszemélyesítése borzalmat is kelt az emberekben és páni félelmet ébreszt bennük, mely rémítő hangján alapszik. Jósló tehetséget is tulajdonítanak neki, sőt azt állították, hogy Apollót is ő tanította a jóslás tudományára. Számos szerelmi kalandjai közül, miket a költészet és képzőművészet motívumnak használt, kiemelendők: Syrinxhez való szerelme, ki a Ladon folyó partján náddá változott; Echóhoz és Peitho gráciához való vonzódása. Szent növényei voltak a fenyőfa és a tölgyfa; választott állatai: tehenek, bakok, birkák. Az alexandriai korban Pán mítosza kettős irányban kezd változni. Egyfelől, mint lármás, jókedvű mezei isten belekerül Kybele és Dionysos kíséretébe, ahol zajongva járja be a hegyeket és völgyeket, ijesztgeti a fürdő nimfákat. Másfelől az isten nevét a mindenséggel (to pan) hozták összefüggésbe és úgy fogták fel, mint a természet megszemélyesítését. Ily értelemben jelentette aztán a nagy Pán a természetet és az utóbbinak enyészete a nagy Pán halálát. Ez a felfogás az újabb idők költészetében is tért hódított (Turgenyev, Költemények prózában; Reviczky Gy., Pán halála).

A keresztény művészetben és mítoszban Pán a maga sajátszerű, félig szatirikus, félig állati alakjával, bakkecske lábaival, és szarvaival kétségkívül hozzájárult az ördög és ennek egyik speciális alakja, Mephistopheles kiképződéséhez. A rómaiaknál Pán annyi mint Inuus v. Faunus. V. ö. Schröter, Ueber den Mythos des Pan (Saarbrücken 1838); Gebhard, Zur Geschichte d. Panskultus (Braunschweig 1872); Welzel, De Jove et Pane diis arcadicis (Boroszló 1879).

Pán és Szürinx

Szürinx, Arkadia egyik nimfája szívesen vett részt Artemisz (Diana) vadászatain, és az istennőhöz hasonlóan ő is szüzességi fogadalmat tett. Egy napon Pán meglátta Szürinxet,

amikor a nimfa éppen vadászatból tért haza. Ellenállhatatlan vágy fogta el a lány iránt és kinyújtotta a karját felé, hogy megsimogassa. A nimfa visszahőkölt, majd futásnak eredt, és az isten utána. Menekülés közben a Szürinx az istenekhez imádkozott, és amikor a Ladon folyóhoz ért, a folyó istenéhez fordult. Pán majdnem átkarolta a derekát, ám Szürinx náddá változott, és így Pán csak a nádat találta meg. Pán csüggedten különféle hosszúságú nádszálakat tördelt le, majd összekötötte és ezekből született a pánsíp, más néven a syrinx.

Pán és Seléné

Pán legnagyobb szerelme Seléné volt: a holdistennő nem akarta követni a sötét istent, erre Pán fehér báránybőrbe, subába bújt és így csalogatta magához, még a hátán is hordozta.

Seléné – név Selas „világosság” szóval függ össze.

Ménének is hívták az égen megjelenő istennőt, ez a Mén szó nőnemű alakja, a szó a holdat jelölte, a hónapot, és Kis Ázsiában egy holdistent.

Pán két híres szentélye az athéni Akropolisz alatti barlangban, és az attikai Phülében található.

A Pán alakja a római mitológiában Faunus ill. Silvanus-nak felel meg. A Pán: mixantropikus, azaz keverék lény.

Szatírok

Ezek a lények eredetileg férfiak lehettek, akik táncolva, vonulva alkották a nagy isten/istennő fallikus kíséretét, a régi peloponészoszi dialektusban a satyroi „a teltek” nevet viselték, ez az erotikus izgalmi állapotokra vonatkozott. Az ugyanilyen szerepet betöltő „bakokat”, a kecskebőrbe öltözött férfiakat, a nimfák hasonló alakú játszótársait ugyancsak szatíroknak hívtak. A szatírok haszontalanok. Büntetlenül szerethették a nimfákat, akik a közönséges halandókat nagy veszélybe sodorhatták.