Az utóbbi időben eltűntem egy kicsit. Nem írta semmit, nem szóltam hozzá semmihez, nem hallattam a véleményemet. (sokak szerint jobb is. Nem mondom, hogy nem osztom a véleményüket)
Hol jártam, mit csináltam?
Tanultam.
Próbáltam megtisztítani magam a sok lerakódott szennytől. Évek munkája volt összehordani mindazt, amitől most meg akarok szabadulni.
Visszaemlékszem a kezdetekre.
Nagyon sokáig féltem. Rettegtem mindentől. A kudarctól. A csődtől. Féltem a karmától, a sorstól. Féltem isten büntetésétől. Féltem attól, hogy minden rossz, ami velem történik, az egy visszahatás következménye, ami azért súlyt engem, mert valamikor valakivel szintén rosszat cselekedtem. Szinte vártam a csapást, és az rendszerint le is sújtott, úgy ahogy kell.
Nem értettem tisztán miért, úgy gondoltam, minden rossz, ami velem történik, az azért történik, mert megérdemlem. Isten így próbál tanítani.
Vártam a rosszat. Számítottam rá.
Érdekes dolog ez, mert a jóval nem törődtem.
Azt mondják, hogy egy bizonyos idő elteltével csak a jó dolgokra emlékezünk.
Vajon mennyi az a bizonyos idő?
Mennyi időnek kell eltelnie, hogy elfeledjük a rosszat és csak a jó emlékek maradjanak meg bennünk? Éveknek? Évszázadoknak? Ezredeknek?
Hát én több év távlatából is csak a küszködésre emlékszem.
Méghozzá azért, mert ez volt a középpontban. A balsorsra fókuszáltam, a félelemre, a megaláztatásra, nem a jó dolgokra. Nem azokat a dolgokat tartottam szem előtt, amik megédesítik az életet.
Miért?
Mert ezt láttam mindenhol. Mert soha nem tanította meg senki, hogy legyek jó kedélyű, hogy lássam a dolgok jó oldalát, hogy legyek optimista, hogy legyek bizakodó.
Ez nem szemrehányás az emberiség felé, ez tény.
Nem hallottam akkor még az önbeteljesítő jóslatokról. Ha a rosszra számítasz, akkor a rossz meg is fog veled történni.
De később is, amikor már kikerültem a sötétségből. Amikor elindultam az úgynevezett fejlődés útján, (tudom, a fejlődés nem a legjobb szó választás, hisz feltételez egy kiinduló pontot, egy irányt, és egy végcélt. Ám itt most pont megfelel.) még akkor is ott volt bennem ez a destruktív hozzáállás.
Csak most a rossz dolgokat egyfajta próbának fogtam fel. Próbáknak, amik elvezetnek az Istennőhöz. Úgy hittem ő próbáztat engem folyton, és az meg sem fordult a fejemben, hogy miért tenné? Hát nem ő az, aki a legjobban ismer? Hát nem a szerelem kapcsol össze bennünket? Talán az édesanyád, vagy kedvesed próbákhoz köti a szeretetét, amit megtagad tőled, ha nem állod ki a próbát?
Nem. Nem hiszem. Már nem. Rá kellett jönnöm, hogy minden baljós, sötét történés hátterében álló homályos alak, az én alakom. Arca pedig az én arcom.
Szóval most újra kezdem.
Nem kell hozzá senki és semmi. Már nem mástól várom a választ a problémák megoldására. Nem mástól várom a megoldást. Nem kell mester, sem tanító.
Hát rabszolga szeretnék lenni talán, hogy mesterre vágyom?
Nem.
Már nem.
