Csend

Hirtelen csend telepedett a tájra. Mindent elborított a fehérség, engem pedig semmihez sem fogható nyugalom szállt meg. Körülnéztem, de a fehérségen kívül semmit sem láttam, ugyanakkor ott volt azaz érzés, hogy nem vagyok egyedül, valaki figyel.
A levegő megsűrűsödött annyira, hogy légszomj gyötört. Levegőért kapkodtam.
Bár a szívem vadul vert, félelemnek nyoma sem volt bennem. Akkor sem féltem, amikor megláttam.
Magas volt, sápadt a bőre, hosszú fekete haja a derekáig ért. Tudtam, hogy nem ŐT látom, az ami előttem áll nem más, mint az agyam által generált kép, amit azért alkotott, hogy testet adjon a mindenütt érezhető, minden irányból áradó jelenlétnek. Szívem a torkomban dobogott, zokogás környékezett. Olyan érzés vett erőt rajtam, mint amikor akkor érzel, ha valamilyen különösen szép dalt hallasz, vagy olyan jelenetet látsz egy filmben, ami a lelked legmélyéig hatol és megérint,

vagy amit akkor érzel, ha eszedbe jut valaki, akit nagyon szerettél, de már eltávozott. Eszedbe jut, amit együtt éltetek át, amit tőle tanultál, és sírnod kell,

vagy amit akkor érzel, amikor hatalmas bánat ér és fájdalom hasít a szívedbe, de akkor egy barátod átölel és te ráébredsz, hogy nem vagy egyedül,

vagy amit akkor érzel, amikor felhágsz a legmagasabb csúcsra dacolva minden veszéllyel körbenézel és a természet vad kegyetlen felszínében megleled a szépséget és onnantól fogva csak azt látod.

Az Ő szépsége könnyeket csal a szemedbe, de ezek nem a fájdalom könnyei!
Annyi mindent szerettem volna mondani neki, de csak ennyit tudtam kinyögni, „ígérem nem fogsz csalódni bennem!” aztán a jelenés távolodni kezdett, én pedig újra egyedül maradtam.