Meditáció a bánatról

Mindenki, akit ismerek szenved valamitől. Mindenki akit ismerek fél valamitől, titkol valamit. Mindenkit, akit ismerek egyszer nagyon megbántottak az életben, és fél, hogy ez újra megtörténhet vele.

Az emberek akiket látok magam körül lehajtott fejjel élik az életüket. Mert valaki mindig bántja őket. A szülő, a főnök, vagy valaki, akiről úgy képzelik, hogy felettük áll ezen a képzeletbeli ranglétrán.

Feljebb nézek és megnézem azokat, akik bántanak, megaláznak másokat.

Sérült, önnmagukba rejtőző kis embereket látok, akiket valamikor valakik, nagyon bántottak, vagy folyamatosan bántanak.

Még feljebb nézek a képzeletbeli ranglétrán, de nem változik semmi.

Van egyáltalán kezdete ennek a folyamatnak, ennek a bánathullámnak? Vagy jobb kérdés, van-e vége? Megáll-e valahol? Lesz olyan, aki azt mondja, most már elég, itt véget ér most.

Csak a rossz dolgokat lehet ilyen módon tovább adni, vagy a jó kedvet, az örömteli dolgokat szintén tovább leht passzolni, mint egy labdát?

Egyszer találkoztam valakivel, akiről azt mondták, hogy mindig őszinte, sohasem hazudik. Mindig, mindenkinek megmondja azt, amit gondol. Nagyon bátor felfogás ez a mai világban, ahol, ha valaki elmondaná az öszinte véleményét a főnökének, akár az állását is elveszítheti.

A kérdés rögtön adott. Érdemes-e olyan álláshoz ragaszkodni, ahol nem leht nyíltan beszélni?

Mert mitől is félünk? Hisz valójában ezek a kis önjelölt diktátorok nem tudnak nekünk ártani. Az igazság az, hogy ők is félnek. Jobban mint más. Mert képzelt hatalmuk van, ami valójában illúzió, de a számukra valós, és félnek, hogy elveszítik.

Amikor először találkoztam ezzel az emberrel, nem értettem, hogy képes arra, amit állítottak róla, hogy képes mindig igazat mondani.

Most már látom, hogy nem is érdemes másképp élni.